Márai Sándor: Egy polgár vallomásai

Márai Sándor, eredeti nevén Grosschmid Sándor Károly Henrik műve a maga több mint 400 oldalával először óriási kihívásnak tűnt. Két kötetről beszélhetünk, aminek alap témája már a címben is kiderül: a korabeli kassai polgársággal foglalkozik, mint társadalmi réteg, és mint életstílus Márai szemszögéből. Mondhatjuk, hogy mindkét kötet regényes önéletrajz, hiszen rengeteg olyan esemény, személy fedezhető fel a művekben, akiknek / amiknek valóságalapja van. Ez már csak abból is látszik, hogy a mű megjelenése után a szerző rokonai perbe fogták Márait, hogy a könyv megsérti személyi jogaikat, hiszen sok helyen még a neveiket sem változtatta meg.

Ez már alapjáraton nagyon érdekes szituáció, és máris másfajta olvasási élményt adott, mintha egyszerűen csak egy vallomást olvasnék. (Műfaját tekintve beszélhetünk vallomásról, és ezt az író csodálatosan lezárja a mű végén!) 

Rávettem tehát magam, hogy elolvassam ezt a könyvet, már csak azért is, mert ebből tartottam előadást az egyetemen. Nagyon jó tanulmányokat olvastam, amik többek között nem csak azzal foglalkoztak, hogy Márai hogyan éli meg a polgárlétet, hogyan ingadozik a társadalmi rétegek és a család által elvárt normák között, hanem a környezetet is beemelték az egész koncepcióba: a mű elején nagyon hosszasan olvashatjuk a lakásuk bemutatását. Először nem értettem, erre mi szükség van, hiszen ezen a részen irgalmatlanul lassú a mű, nem beszélve a személyek bemutatásáról. A tanulmányok segítettek azonban megérteni, hogy ezek mind azért kellettek, hogy lássuk: a családja hogyan illeszkedett be ebbe a magyarországi polgári világba. (Érdekesség, hogy a szereplők nagy része a bemutatásuk után egyáltalán nem jelenik meg a mű hátralevő részében. :D)

A fordulópontot a cselekményben az hozta, amikor az ifjú Márai 14 éves korában elszökött. (Ekkor tört ki a II. Világháború). Innentől kezdve beindul a sztori, és végigkísérhetjük az ifjú, bár most már nem gyermekkorban tevékenykedő Márait. Ellátogathatunk különböző országokba, városokba, és megismerkedhetünk Lolával, aki a való életben is felesége volt, több mint 50 éven át. Szép szerelmi szál volt, szerettem őket együtt. Lolát végig a fő támogatóként írta le, ami így is nagy szó volt: a történet énjét úgy ismerhetjük meg, mint az örök menekülő, aki senkit sem enged közel magához. (Én ezt a 14 éves korában való elszökéshez kötöttem, illetve ahhoz, hogy megszületett a húga, és megkezdődött az elmagányosodása, amikor is a szülők már nem törődtek vele annyit, mint kellett volna).

Innentől faltam a művet, bár így is volt, amikor kihagytam néhány oldalt, mert a folyamatos, hosszú leírások kezdtek idegtépővé válni. :D A vége felé az ifjú Márai megvilágosodik, amelynek oka édesapja halála lesz. Az addigi tengődés polgári és nem polgári lét között befejeződik, az író lelke megnyugszik.

Még egy dolog, amit nagyon fontosnak találtam a mű során, és az a nyelv, a magyarság kapcsolódása Máraihoz. Ahogy olvassátok a művet, Németországban lesz egy olyan lehetősége, hogy világhírű újságíróvá váljon, olyanok által, akiket példaképként tekintett Márai, többek között Thomas Mann, mégis leírja művében, hogy írni csak a saját anyanyelvén tud, azzal tudja kifejezni érzelmeinek fontos árnyalatait. Ez a gondolatot nagyon, de nagyon imádtam. :)

Összességében tehát jó volt a mű, szerintem voltak benne felesleges részek, amiket át lehetett volna ugrani, vagy nem ennyire részletesen leírni. Márai viszont biztos vagyok benne, hogy okkal tette bele ezeket a részeket is, még is úgy érzem, egy picit sok volt a mű leírások terén. A térbeli, időbeli elhelyezkedés és a téma számomra nagyon érdekes volt, hiszen ebben az időben nem sokat foglalkoztak a magyar polgárság pozitív oldalával, értékeivel. A hosszúság ezekkel együtt nem volt vészes! :)